,,Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik.Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körűlnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami."- Márai Sándor

A mai nap során visszatértem a múlt pillanataihoz, embereihez, ösvényéhez. Ekkor akadtam rá erre az idézetre Máraitól. Hogy puszta véletlen-e?... Nem... Én ebben nem hiszek.
Először is, azt mondják nem ajánlatos a múltban kotorni, de hogyan tudnánk másképpen rádöbbenni dolgokra?...
Őszintén megvallom a múlt döbbenetet váltott ki belőlem, mivel olyan érzés öntött el, mintha egy másik életben történtek volna az események. Furcsa volt felocsúdni... mintha a saját valóm átélte volna mindezt, azonban a messzi időben. Holott nem is volt épp olyan ,,messzi".
Az idő, az emberek az életünkben jelen vannak- feltűnnek, olykor maradnak, majd lelépnek-.
Az ,,akkori" múltban értéket, valóságot és az eseményekben való ottlétet adták- ott voltak. Velünk együtt, a mindennapokban léteztek.
Ha az ,,akkori" múltban mi is éltünk- szivvel-lélekkel, igy megmaradtak.
Másodszor is, a hiány sokszor elő fog kerülni és meg fog lepni. Lehet, hogy a hiánya valakinek, vagy lehet, hogy a hiánya valaminek. Folynak a napok és csakis a saját valónk, ,,az én" tehet ez ellen és ezért.
A múlt az,a mi megcáfolja az állandó jelent.